A Sötétség útjáról sok sebbel, teherrel tértem vissza. Ezermérföldes szurok tó partján, lihegve fekszem hátamon. Sok szennyet szedtem magamra. Gondolataim, érzéseim eltorzultak. Perverz, mocskos vágyak teszik beteggé elmém, és így testem is.
Utolsó merülésemből nagyon régóta úsztam felfelé a sötétség kusza óceánjában. Dohos pince levegőjét lélegeztem, halál gyümölcseit ettem, s hétköznapjaimat védekezés és harag töltötte ki.
Mikor először elmerültem az anyagban, maga a játék volt a cél, eggyé válni, megismerni. Ez oly jól sikerült, hogy önerőből csak attól a béklyótól sikerült megszabadulnom, ami a fenékhez kötött. Erőtlenül, kétségbe esve tekergetve testem indultam meg az általam vélt felszín felé. Most már látom, sötét ámokfutás volt ez, de akkor még végtelen szabadságnak éreztem. Az öröm halvány emléke csak apró fénykőként pislogott szívemben. S a remény helyébe olykor már az üresség lépett.
Azon estén ismét vakon rohantam a sötétségbe. Eldobtam magamtól a tudatosság minden gátját, becsukott szemmel zuhantam vissza a mélységbe.
Egy angyal húzott felfelé. Így tértem magamhoz. Egy évbe telt, mire partra értünk.
Most a Nap szikrázásban gyönyörködik szemem. Tagjaimat ólmos fáradtság nyomja a földhöz. A hajam, a ruhám fekete a nehéz anyagtól. Nagy levegőt szívok be orromon. Ahogy megérzem a szurok illatát, nevetni kezdek. Felszabadulok. Most már ő vigyáz rám.
Minden sérülésem megbocsájtja. Veterán vagyok, s egy angyal ápol jutalmul kitartó bátorságomért.
A homály lassan oszlani kezd, s a ködös körvonalakban újra sejteni kezdem magam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.