Most kicsit hagyom magam, hogy gondolatok zuhanjanak ujjaimon keresztül megörökülni. De vajon az örökkévalóhoz mérhető-e az elektronika vagy a papír? Megmaradhat-e jobban így, egy pillanatban, agyam húsa által felfogva, mint amúgy? A végtelen dimenziókban nyugtalan remegve. Ez a dilemmám mindörökkön, mikor írni kezdek.
Talán lényegtelen dolgok ezek. Hiszen sem így, sem úgy nem gyakorol kisebb hatást létezése. S talán az egyetlen érdekes dolog benne, hogy elolvasva mások is felismerhetik lényegét.
Találkoztam ma egy magát hívőnek hívó hívóval. Vaksága egyedül az ártatlanság megszerzésében oldódott fel. Nyájas kígyóként tekeredett köré. S ahogy semmibe vette az igazság létezését, haragra gerjedtem. Kézen ragadtam az ártatlanságot, s tekintetemmel a gondolatárus lelkében félelmet ébresztve távoztunk. Csak évei miatt nem ragadtam meg hamis szavaktól táguló torkát. Bezzeg a pofátlanságot, amely szétválasztott minket! Gyűlölettől telve, önmagam megalázva taszítottam le pontban tizenkettőkor, hogy törjön össze gyalázatos képe!
Haragomat az igazságtalanság váltja ki. Olykor mérhetetlen erővel robban fel belőlem a tűz. S máskor, mint most is, űrben remegek, mint egy ki nem mondott gondolat.
Körben-körben karikában
Lenyelt parázs paripában
Hajtod, hajtod magad alatt.
A véges mégis távol marad.
Szívem ebbe belé hasad.
Hidegségtől reszketve kért a megalázott. Kóstoltam már ízét félelem teli, bizonytalan sorsának. Szeme szürkén pislogott a sötétség kapujában állva, szavai apró kavicsokként zuhantak a földre. A jobbomban néhányat felfogtam ezekből, s balommal szűkmarkúan elszámoltam vele. Ő még ettől a korcs igazságtól is áldottnak érezte magát, s angyalként látta az ártatlanság fényét ragyogni.
Imámimban a legnagyobb fényt engedem magamba, mit testnek elviselni csak lehetséges. Hagyom, hogy szívem boldogságának nyáron áradó folyója lemossa mocskomat. Homlokommal átölelem a világkerekét - annak minden szereplőjével és megfigyelőjével. Múlhatatlan örömöm sugárzom feléjük.
E mesék nem messze kezdődtek. Csak mikor az ártatlanság belefáradt az élet csúfságaiba, s én mocsokba ölte volna magam. A pokol küszöbén találkoztunk, s azóta el nem engedjük egymást.
2012-04-09
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.