Egyszer volt, hol nem volt, még a Planck-korszakban, amikor a négy alapvető kölcsönhatás is egységben volt, egy neutrínó csillag közepében, ahol tér és idő szingularitásában az anyageloszlás egyenlőtlen volt, élt az Öregisten és nyolc gyermeke. Habár csak a nyolcadik gyermek szépsége és bölcsessége volt tökéletes, minden gyermekét egyforma hővel szerette az apa. De nem így voltak egymással a testvérek, mert heten igencsak nem szerették a nyolcadikat. Önhittnek, beképzeltnek tartották, s ezért apjuknak folyton csak panaszkodtak róla. Látta ám az Öregisten az irigységet angyalarcú gyermekein, s látta, hogy nyolcadik fia inkább világgá menne, minthogy rosszat mondjon a többiekre, ezért így szólt hozzá:
- Fényességed túl erős testvéreidnek, de éppen megfelelő, hogy bevilágítsd a Mindenség legsötétebb rejtekeit is. Ne félj semmitől, mert csak addig leszel távol, míg egy lélegzetem tart. Mikor újra beszívom a levegőt, visszatérsz hozzám, és szívem forró szeretetében újra eggyé leszünk mindannyian. Most menj, és láss világot!
Aztán megölelte, megcsókolta, és olyan erősen lökte el magától, hogy annak nyomait még ma is érezni a kozmikus háttérsugárzásban. Az Öregisten szíve majd beleszakadt az elválásba, s szeretetének hője csökkenni kezdett. S egészen addig hűlt, míg a fényesség el nem szakadt az anyagtól, s a Világegyetem átlátszóvá nem vált.
De a hét testvére továbbra sem nyughatott! A sötétség hercegének gúnyolták, s bármerre is járt a világban, rossz hírét keltetették. Hazugnak, árulónak kiáltották ki, mert elhagyta öregapjukat. S hiába is hozott fényt a Mindenség bármely sarkába, bármit is világított be, az hamis káprázatnak mondták.
munkaidézetek:
Már 300.000 évvel vagyunk az Ősrobbanás után. A Világegyetem azóta folyamatosan növekedett és hűlt. Az fiatal Univerzumban még így is elképesztő körülmények uralkodtak. Iszonyatos hőmérsékletek, amelyek mellett nem létezhetett együtt atommag és elektronfelhő. Az anyag "félkész" állapotban, forró "levesként" úszott. Hihetetlen feszültség volt ebben a levesben. A robbanás fénye, a kísérősugárzás egyre jobban próbált kiszabadulni - mindeddig hiába. A fotonok nagy energiájukkal igyekeztek kitörni az anyaggyűrűből, ám mindenhol kósza elektronokba ütköztek. Sokáig nem volt kiút. Azonban most, ahogy az Univerzum hőmérséklete 4000 K-re csökkent, a protonok lassan már maguk köré gyűjthették az elektronokat. Nem volt többé akadály; a fotonok hirtelen mindenen keresztülhatolhattak. A sugárzás "levált" az anyagról, a Világegyetem "átlátszóvá" vált.
A Penzias és Wilson által mért mikrohullámú kozmikus háttérsugárzás intenzitása megegyezik egy 2.7 Kelvin hőmérsékletű test sugárzási intenzitásával. Hullámhossza már olyannyira megnövekedett, hogy nem esik a látható fény-tartományba (ne felejtsük el: ez a sugárzás a robbanás fénye volt eredetileg!), hanem a mikrohullámú sávban mérhető.
Ha a Nagy Reccs elmélete helytálló, akkor a távoli jövőben nagyjából a következő folyamat fog lejátszódni: az Univerzum Ősrobbanás óta tartó tágulása fokozatosan lassul, rövid időre látszólag nyugalmi állapotba kerül, majd egyre gyorsabb és gyorsabb összehúzódásba kezd. A folyamatot talán legjobban egy feldobott kő viselkedéséhez lehet hasonlítani.
A még létező galaxisok felismerhetetlenné válnak, mert anyaguk összeütközik. A Világegyetem, a végső pillanat felé közeledve, egyre inkább közeledik az Ősrobbanást megelőző állapotához. Voltaképpen a Nagy Reccs nem más, mint egy megfordított Ősrobbanás. A csillagok lassan megsemmisülnek, mert a háttérsugárzás olyannyira magas lesz, hogy nem képesek többé hőt kisugározni a környezetbe, és emiatt felrobbannak. A teret plazma tölti ki. Már csak a kompakt égitestek, a fekete lyukak és neutroncsillagok létezhetnek, de már ezek sem sokáig. A hőmérséklet egyre magasabb, eléri a több milliárd fokot. A Világegyetem összes anyaga egy pár fényév nagyságú területen zsúfolódik össze. A hőmérséklet végül oly magas lesz, hogy még az atommagok is darabjaikra hullanak. Ekkorra már - a fekete lyukakon kívül - minden képződmény elemi részecskék nagyon sűrű levesében egyesül. Már csak másodpercek vannak hátra. Még a protonok és neutronok is kvarkokra esnek szét, ám a fekete lyukak konok makacssággal még mindig tartják magukat.
A végső katasztrófáig már csak milliomod másodpercek vannak hátra. Most már a fekete lyukak is egyesülni kezdenek egymással, habár a belsejük már alig különbözik a rajtuk kívül eső világtól. Végül a gravitáció, a négy alapvető természeti erő közül a leggyengébbik, győzedelmeskedik. Minden egy végső tér-idő szingularitásban egyesül.
A probléma csak az, hogy a fény sebessége mindig változatlan marad. A határsebesség nagyobb semmiképpen sem lehet. Ebből az következik, hogy az utolsó másodpercben csak egy fénymásodperc nagyságú területen jöhet létre kommunikáció. Ez a méretbeli korlátozottság a szuperagy állapotait is korlátok közé szorítja, ami azt jelenti, hogy ahogyan egyre kisebb lesz a tér, úgy lesz majd egyre kevesebb állapota az agynak, ennélfogva pedig a gondolatai ismétlődni fognak. Mit ér akkor egy végtelenül hosszú élet, ha nincs az élőlénynek végtelen különböző gondolata? Nem sokat.
Azonban ennek a korlátnak a kikerülésére is van mód. Amennyiben a Világegyetem összehúzódása során nem homogén szerkezetű, aminek nagy a valószínűsége, akkor oszcillációk léphetnek fel. Ez azt jelentené, a modell alapos matematikai vizsgálata alapján, hogy az összehúzódás sebessége az eltérő irányokban különböző lenne. Az oszcillációk következtében folyamatosan változik az az irány, melyben a legnagyobb az összeomlás sebessége. Ezek az oszcillációk egyre bonyolultabbak és bonyolultabbak lesznek.
John Barrow és Frank Tipler, két kozmológus arra a következtetésre jutott, hogy e meglehetősen bonyolult oszcillációk következtében az eseményhorizont nem egyszerre tűnik el minden irányban. Így a tér minden tartománya kapcsolatban maradhatna egymással. Ha a szuperlények elég gyorsan gondolkodnak, és időben meg tudják változtatni a kommunikáció irányát, akkor maguk az oszcillációk tudnák a gondolkodás fenntartásához szükséges energiát biztosítani. Úgy tűnik, hogy a Nagy Reccset megelőző véges időtartam alatt végtelen számú oszcilláció következik be. Ez azt jelenti, hogy a mi kis szuperlényünknek végtelen, ráadásul különböző gondolata lehet. Szubjektív időérzete tehát végtelen lenne. A szellemi világ tehát függetlenné válhat az anyagi világtól.
Források
2013. június 25.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Planck-korszak
http://www.ekgy.hu/files/audio/bibisk2/20101018_Lucifer_szemelye_es_bukasa.pdf
http://cosmo.supernova.hu/mikro.htm
http://cosmo.supernova.hu/nagyr.htm
http://cosmo.supernova.hu/bbang.htm
